Nem hiszek abban, hogy a konzervatív – akár eszmei, akár fizikai – értékek önmagukban és önmagukért lennének megbecsülendőek. Ugyanakkor mélyen hiszem azt, hogy az igazi értékek – valamiféle megfejthetetlen, misztikus módon koroktól, társadalmi berendezkedéstől, politikai fuvallatoktól függetlenül segítenek a mindenkori ember önazonosságát kialakítani.
Ugyanezt tartom igaznak az irodalmi alkotásokról is. Egy hiteles, örök érvényű értékeket felmutató mű irigylésre méltó bátorsággal mer „lelépni” a neki fenntartott kanonikus magaslatról, hogy megmártózzon az épp aktuális kor szennyében, hogy végül szerény mosollyal odasúgja: Hát nem megmondtam?
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amikor diákjaimmal részt vettünk a legutóbbi tematikus színházlátogatáson, a Vígszínházban megrendezésre kerülő Hamleten. A rendkívül látványos előadáson volt sok minden: vízzel teli medence, minitank, lőfegyver, színpadon ülő nézőközönség, férfit játszó színésznő (és fordítva), örökösen pattogó teniszlabdák, brácsaművész Ophélia, egy kis rock- egy kis rap, vetítővászonra kivetített megszeppent nézőarc, szkafander méretű borospohár, giga nagyságú koponya, látványos díszletmozgás, hangos-füstös effektek…
És persze volt színészi bravúrjáték (a Hamletet játszó ifj. Vidnyánszky Attila, a Claudiust és az öreg Hamlet szellemét játszó Hegedűs D. Géza, a „filozófus” sírásó Kútvölgyi Erzsébet, József Attila Levegőt! című versét tolmácsoló Hajduk Ferenc), mesterien működő nyelvezet (köszönhető Nádasdy Ádám új Hamlet-fordításának), izgalmas, örökké változó, így bizonytalanságot sugalló díszlet.
Mindezektől függetlenül – ne legyek igazságtalan: persze mindezekkel együtt is – Shakespeare üzenete négyszáz éve változatlan: az idősebb generáció által „kizökkentett időt” a fiataloknak kell „helyre tolni” azzal a belátó bölcsességgel, mely képes felmérni és elfogadni, hogy a töprengő, tétlen gondolat óhatatlanul alul marad a cselekvő erőszakkal szemben.
Horváth Zsuzsanna
