2019. február 1-jén 50 diákommal elutaztunk Budapestre, hogy megnézzük a Nemzeti Színházban Az ember tragédiáját.
A rendező, Vidnyánszky Attila messzemenően kihasználta a Nemzeti Színházban rendelkezésre álló hang- és fénytechnikát, így igazán látványos előadásban lehetett részünk. Klassz ötlet, hogy a nézőtér egy része a színpadon kapott helyet, így izgalmasan közel kerültünk a mozgalmas játékhoz. Ugyancsak jó koncepciónak tartom – számomra e rendezés legjobbjának – hogy Lucifer több alakban, több színész által megformáltan öltött testet, egyértelműen sugallva a gonoszság többarcú, örök jelenlétét a világban.
Ám hadd említsem meg az erények mellett a színrevitel problémás részeit is. A darab gigahosszúságúra – 3 óra 50 percre – sikerült. Emiatt a néző figyelme óhatatlanul lankadt, elkalandozott egy idő után. Nyilván az sem segítette a folyamatos koncentrálást, hogy néha indokolatlanul nagy káoszt érzékelhettünk a színpadon, amit diákjaim így fogalmaztak meg: „Néha azt sem tudtam, hova kapjam a fejem!” Kifejezetten zavaró volt továbbá a hangosítás minősége, ami felfoghatatlan számomra, hiszen feltételezem, hogy az ország Nemzeti Színháza első rangú hangtechnikával rendelkezhet.
Ez a rendezés abban erősített meg, hogy Madách drámája valóban könyvdráma, ahogy azt mindig is vallottam, azaz elsősorban olvasásra szánt mű. Azt feltételezem, hogy Az ember tragédiája annak „adja meg magát”, aki hajlandó „lassan, tűnődve”, majdnem minden sorba belefeledkezve és újragondolva befogadni Madách örök érvényű művét.
Horváth Zsuzsanna
